Egy alkotás folyamata – A természet gyermeke – Maku meséje
Az alábbi videóban „A természet gyermeke” c. illusztrációm kb. 10 órás rajzolási folyamatát mutatom be 1 percben. A portrérajz grafitceruzával (HB, 1B, 2B, 4B, 6B, 8B) és színesceruzával készült.
Ezt a gyermekportrét menet közben gondoltam tovább, egyszer csak elszabadult a képzeletem. Aztán írtam egy „mesét” Makuról, ez kicsit lejjebb olvasható. De vannak olyan grafikáim is, amelyeket már eleve egy ötlet mentén kezdtem el rajzolni. Erre példa az „Alhambra” c. dizájnom, amelyet a spanyolországi Granadában található palotakomplexum ihletett. Volt szerencsém élőben bejárni, és már a helyszínen tudtam, hogy ezt a látványt valahogy fel szeretném dolgozni, így az ott szerzett benyomásokból, az ott készített saját fotók alapján indult az alkotás.
„A természet gyermeke” esetében tehát más a helyzet. Csak akkor vettem elő a Gellért-hegyen tett meditatív sétáim és merengéseim emlékeit, fotókat fatörzsekről, lombkoronákról, miután elkezdtem belelátni a faleveleket a már folyamatban lévő kisfiú hajába.
Valószínű, hogy ebben a sugallatban Sir David Attenborough, a Greta Thunberg-jelenség, a klímaszorongásom, a természetet tisztelő és az ember kicsinységét felismerő és beismerő kultúrák (pl. indián) iránti vonzalmam vagy a David Browertől származó idézet is közrejátszott: „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.”
Maku meséje
A kicsigyerekek beszélnek az állatok és a növények nyelvén is. Megszelídítik őket vagy egyezségre jutnak velük. Maku volt a legkisebb a kisgyerekek között. Ő értett és beszélt a legjobban állatul, növényül – no meg emberül.
Az autonóm macskák – még a legöntörvényűbbek is – köréje simultak és gondoskodtak róla, az agresszívvé bántott kutyák nem harapták meg, sőt oltalmat kerestek és találtak nála, és védelmezték őt. A félénk bárányok engedték, hogy megölelje őket, a hiperaktív kecskegidák fejüket szelíden a homlokához nyomták, a raptormozgású csirkék és pulykák az öléből bámészkodtak. Az öreg igáslovak rábízták magukat, és óvatosan hordozták a hátukon.
A békák hagyták, hogy Maku a nagy nyári melegben vizet locsoljon rájuk. A szobába tévedt méheket, darazsakat, pókokat és poloskákat a puszta tenyerén vitte vissza a szabad levegőre. A szúnyogok és a legyek békén hagyták. A kígyók és a skorpiók kitértek az útjából, a medvék, oroszlánok, farkasok csak messziről üdvözölték.
A füvek, a virágok és a mohák puhán simultak tipegő lábai és tapogató kezei alá. A csalán félrehajolt, ha Maku arra kíváncsiskodott, a csipkerózsabokor visszahúzta tüskéit, hogy abúzus ne érje a gyermeket, amíg összegyűjti a bogyókat.
Makut közben valahogy felnövesztették a felnőttek. Az egyik legnagyobb lett a nagyemberek között. A szíve pedig összezsugorodott. Elfelejtette, hogyan lehet nevetni magán. Csak másokon nevetett. Egy idő után már csak az emberek – köztük is a „fölnőttek” – zsivaját hallotta, mely további növekedést, terjeszkedést, örök és folyamatos boldogságot, gyors sikert, fejlődést, azonnali kielégülést és bűnbocsánatot ígért és követelt.
Az egykor tisztán és együttérzően csengő állati, növényi és emberi hangokat felváltotta Maku körül az embertelenség acsarkodása, prédikálása, csámcsogása, okádása. Az őszinte és éles képeket elmosódottá tették a hipnózisok, önbecsapások, hízelgések. És ezt lassan átvette ő is. Belesimult. Nemcsak, hogy nem nagyon érezte-értette többé az állatok és a növények nyelvét vagy az irgalmas emberi szólamokat, egyre több ordenáré cinizmus, türelmetlenség, énközpontúság, haszonelvűség, önámítás, szuggesztió és (passzív) agresszió ömlött belőle.
De egy éjjel álmában felkeresték a régi képek és hangok. A nagy Maku kicsire préselt szívét éles fájdalom hasította ketté: megjelent benne az igazság. Vagy visszatért bele? Azóta minden éjjel érzi az igazságot, mely az állatokon, a növényeken és az embereken keresztül szólítgatja, hívja. Napról napra újabb igazságrészecskék kristályosodnak ki és térnek meg szívéből a tudatába – minden egyes pillanatban, amikor épp az álomból az ébrenlétbe siklik a kettőt elválasztó vékony, áttetsző hártyán. Némelyik igazságkristályt már a következő pillanatban visszaszippantja a tudattalan, az alvás birodalma, néhányat viszont sikerül magával húznia, és ezek felébredés után is Makuval maradnak. Mivel a szíve szúr, egyre jobban kínozza, ezért nappal is szakadatlanul kutatja tovább az igazságot, megy utána. Vagy előtte…vagy vissza hozzá…vagy el mellette? Isten tudja.
